Hazánk területén évszázadokon keresztül úgy gazdálkodtak, hogy a növénytermesztés és az állattartás egy gazdaságon belül szerves egészet alkotott. A réti széna, a szemes takarmány és az alomanyag a gazdaságban termett, a „lóerőket” az igásállatok adták, az istállótrágya a termőföldet gazdagította. Azokat a területeket, ahol a talajminőség nem tette lehetővé a szántóföldi művelést, legeltetéses állattartással hasznosították. Hajdanán nem is lehetett volna állattartás nélkül túlélni a teleket. A gyapjú kellett a posztóhoz, a bőr a lábbelihez és a lószerszámhoz, a pehely a dunyhába.

Hogy tartják a BIOállatokat?

Természetesen az ökológiai gazdálkodás jogszabályi előírásai szerint.
Az alapvető hozzáállás, hogy a gazdasági haszonállatok nem fehérjeszintetizáló biorobotok, hanem élőlények, fajra jellemző viselkedéssel és igényekkel. Abban is hasonlítanak hozzánk, hogy a zsúfoltság, a szennyezett levegő, a gyenge minőségű táplálék és a tartós stressz az ő egészségüket is aláássa.
Az előírásokról részletesen itt olvashatunk:

Előírások

Mit NEM tesz egy BIOgazda az állataival:

Nem fosztja meg őket a mozgás lehetőségétől és a szabad levegőtől.
Nem ad nekik növekedésserkentőket és szintetikus aminosavakat.
Nem ad rutinszerűen antibiotikumokat. Ez nemcsak az állati termékek esetleges antibiotikum maradványai miatt fontos. Ha a baktériumok nap mint nap találkoznak egy antibiotikummal, és nemcsak súlyos bakteriális fertőzés esetén, akkor kitenyésztődhetnek az ismert hatóanyagokra fittyet hányó, veszélyes „szuperbaktériumok”. (Ez is evolúció!)
Nem eteti GMO takarmánnyal az állatait. Itt jegyezzük meg, hogy általánosan elterjedt a szokványos állattartásban a GMO szója etetése.

Méhek nélkül nem megy!

Virágillat, színes szirmok, szabályos rendeződés… a művészeket is megihleti, pedig az „egész felhajtás” kizárólag az élet továbbadásáról szól. Ezzel csalogatják magukhoz a növények a beporzó rovarokat, akiknek sok energiával előállított, édes nektárral és fehérjében gazdag virágporral fizetnek. (A szélporozta növények virágzata nem látványos, sok virágport termelnek és a légmozgásokra bízzák a szállítást.) A beporzás szempontjából a házi méhek és a vad fajok (például a dongónak nevezett poszméhek) egyaránt fontosak és egyben veszélyeztetettek. A méhpusztulás globális probléma! A beporzók számának csökkenése több tényezőre vezethető vissza, amelyek közül vélhetőleg a legfontosabb a nem ökológiai gazdaságok növényvédőszer felhasználása.

Nem minden méz BIO?

Bizony nem. A bioméz előállítására is jogszabályok vonatkoznak. A méheknek nem tudjuk előírni, merre repüljenek, de azt biztosan tudjuk róluk, hogy ők sem szeretnek feleslegesen cipekedni. Három kilométernél nem szoktak messzebb repülni, sőt annak örülnek, ha a kaptár közelében találnak jól mézelő növényeket. A cél, hogy szennyezett, illetve növényvédő szerekkel kezelt virágokról ne gyűjtsenek, ezért úgy helyezik ki a bioméhek kaptárait, hogy szennyező forrástól távol, természetes növényzetről vagy ökológiai, illetve veszélyt nem jelentő kultúrákról tudjanak gyűjteni. A méheknek is vannak betegségeik és élősködőik. A paraziták közül a legnagyobb gondot egy atka okozza, ami ellen a konvencionális gazdaságokban olyan vegyi anyagokat használnak, amelyek a mézbe és a viaszba is bekerülnek.

Miért érdemes állati termékből a BIO-t választani?

Magunk miatt, mivel nem vagyunk kitéve az állattartás során felhasznált, természetidegen anyagoknak.
Az állatok jóléte miatt. Az iparszerű állattartásban a cél a haszon maximalizálása, akkor is, ha ennek a az állatok életminősége látja kárát. A költséghatékonyság természetesen BIOban is szempont, de nem ír minden egyebet felül, az „állathoz méltó élet” is biztosított.
Környezetünk megóvása érdekében. A takarmány ökológiai előállítása, a maximalizált állatsűrűség, a korlátozott gyógyszerhasználat, a GMO tilalom, az almozás és a trágyakezelés kisebb környezetterhelést okoz, mint a nem ökológiai.